Egy nyughatatlan ember nyugvóhelye

Egy hatalmas reccsenés, vagy csattanás hallatszott. Pengőn éles, ahogy a szíj csattan a bőrön. Azt hittem, hogy a társam lépett vagy esett rám, de miközben összecsuklottam, hátranézve láttam, hogy közel távol, nincs senki, csak én. Tollasoztam, párosoztunk és egy hátralépés után, ahogy játék közben percenként többször is teszi az ember, azonnal nagy erővel indultam volna előre. Olyan érzés volt, mintha egy lapátnyéllel a lábszáramra ütött volna valaki. Nem fájt, hanem belezsibbadt a vádlim, lábfejem. Ha pont egy éve nem szakad el részlegesen a másik bokámban valami szalag, lehet, hogy ellenkeztem volna, de így hagytam, hogy a barátaim azonnal kórházba vigyenek. Este kilenc körül érkeztünk, negyedórán belül túl voltam a röntgenen, éjfél körül kiderült, hogy teljes Achilles ín-szakadás, műteni kell. Immár hordágyon fekve látszólag mindenkitől elfelejtve vártunk órák hosszat, félretolva az útból a folyosón a többiekkel, akiken a front már túljutott, de a hátország még nem tud fogadni.

Percenként érkezett újabb sérült, egy hétvégi éjszaka termése a nagyvárosban. Az arcán sérült idős angol hölgy a férjével, jól láthatóan semmit nem értve abból, amit látnak, hogy kit, mikor hívnak az orvosi szobába, vajon őket órák óta miért nem. Volt törés, ficam, jó sok vér, rendőrök verekedések, tán késelések gyanúsítottaival, áldozataival.

Alkoholmérgezéssel hoztak egy 15 éves forma lányt, akit aztán az anyja hánytatott a folyosón, körben a barátnőivel, az egyikük hisztérikusan ismételgette, hogy „ő mondta, hogy ne igyon többet, ő mondta, de nem hallgatott rá”. Őt az ő anyja igyekezett leállítani, hogy most nem róla szól a dolog, a barátnője volt veszélyben, de már nincs, hagyja abba, vagy felképeli, és ő maga fogja kérni, hogy kimossák a gyomrát. Volt hajléktalan, akit nem csak a szaga, hanem a hozzá intézett hangnemből is fel lehetett ismerni, volt sima kötekedős részeg, fejsebbel. És volt sok idős ember egyedül, akikkel látszólag senki nem foglalkozott. Kényszerű ismerkedések, engem az egyikük mellé toltak, aki véres kötéssel a fején, már ellátás után, mondja panaszosan, órák óta igyekszik jelezni, hogy nem a betegszállítóra vár, hanem a fiára, aki jönne érte, ha hívják, fel is írta a telefonszámát egy papírra még otthon, de azt elvitte egy nővérke, hogy értesíti, csakhogy azóta se a nővért, se a papírt nem látta. Így én sem tudtam segíteni, hiába volt még nálam a telefonom. Neki is néha úgy válaszoltak, ahogy a hajléktalannak, nehéz is volt megkülönböztetni valóban, de vidéken pl. az állatok ellátásához egy adott esetben egyedül élő idős ember nem öltözik ki nagyon, és nem lehet ezzel egyedül az országban. Aztán hirtelen megjelent a fiú, jelezvén, hogy nem lett itt semmi elfelejtve, működik a rendszer.

Néhány egyéb vizsgálat után minden értéktől megszabadítva, alsógatyában fixre gipszelt lábbal kerültem hajnal háromkor a műtéti előkészítőbe, ahonnan másnap fel kettőkor vittek műteni.
 A műtéti előkészítőben egyre több ágyon, egyre többen feküdtünk, mivel felkelni egyikünknek sem volt esélye, teljesen egymás mellé kerültünk, mondhatni vállt-vállnak vetve vajúdtunk hatan férfiak, mindannyian jobb bokasérüléssel. Az ügyeletes nővér meg is torpant egy pillanatra mikor bejött, hogy na, ne, ez minimum szabotázsnak tűnik, de viccnek mindenképp rossz. Ismerjük egymást, fogadásból rúgtunk valami kőbe mindannyian? De nem, csak itt lettünk ennyire egyformák, a többség focizni próbált, egyikünk autószerelés közben ejtette az emelőről a kocsit a lábára. Az altatóorvos fiatal, sármos, magas faszi, öblös, nagyon szép, mély rezgésű hanggal, szinkronszínész kellene, legyen, ő is azt mondta, hogy szépen mutatunk így, az tuti, hogy ma nem áll fenn a veszély, hogy összekeverik melyik lábat műtik, az elsőnél beállítanak minden eszközt jobb lábra, csak cserélgetni kell minket a szike alatt. A focit meg betiltaná, stadionból már van elég, és az ilyen szerencsétlenből is, aki testmozgásnak gondolja, hogy kéthetente, havonta összefejelnek, összerúgják egymást a haverok csiricsáré rövidgatyákban. És hogy a tollaslabda is dobogós, amiben igaza lehet, mert kedd este, mikor mi mentünk fel a pályára, vittek épp ölben egy lánykát sebészetre ugyanilyen okból, mint engem. Még fel is nevettünk, hogy nehogy így menjünk mi is, én meg mondtam, hogy remélem, nem így fogunk, mert már nem biztos, hogy bárkit ölben ki tudnék vinni.

Gerincbe kapok injekciót, ha hagyom, mondta az altatóorvos, én aláírással biztosítottam, hogy nem ellenkezem, miközben már a gondolattól is összefeszült az állkapcsom és nyüszítve tekeredni lett volna kedvem. De valódi figyelmet először az altatóorvos részéről kaptunk, aki az embernek beszélt, nem az esetről. Ezzel szemben az éjszakás nővérke nekem a branült úgy tette a kézfejembe, hogy a legkisebb mozdulatnál szúrt benn valahol és az egész csuklóm folyamatosan zsibbadt, míg ki nem vették pár nap múlva. Messze kellemetlenebb volt, mint bármi a bokámmal kapcsolatban, a műtétet is beleértve.
Miután az altatóorvos elmondta, hogy lejárt a kórház ügyeleti ideje, most már nem a sürgős eseteket várják, lassan elkezdik az éjszaka érkezett „belsősöket” operálni, engem vittek elsőként, mert az Achilles ín 24 órán belül még komoly vágás nélkül, valami relatíve új technológiával könnyen összekapcsolható, minél előbb, annál jobb. És amint elkezdtek betolni a műtőbe, mintha valami jó hangulatú baráti társaságba csöppentem volna, minden asszisztens, minden műtőssegéd egymással is és velem is roppant figyelmes volt. Bevontak minden beszélgetésbe, aminek persze lehet a protokoll szerint is szerepe, hogy mennyire vagyok magamnál, vagy, hogy oldják a feszültséget, nem tudom, de nem művi jópofaság volt mindez. Biztonságban éreztem magam, megnyugodtam, ami műtőben sosem sikerült még, itt viszont jobban, mint kellene, kérdezgették is, hogy a 44-es pulzus életben tart-e még vagy már hiábavalóak a törekvéseik. Mert törekvések folyamatosan vannak, egyikük elmondta, hogy úgy érzi, egy hatalmas Tetris játékban vesz részt, jönnek a betegek sorban a különböző problémákkal és úgy kell forgatni, igazítani, hogy be tudjon tagozódni a rendszerbe, hogy az fennakadás nélkül tudjon működni. De mindig érkezik egy-egy beteg vagy eset, amit akárhogy forgatnak, nem illeszkedik és egyre kevesebb idő van forgatni, kapkodva valahogy ellátják, de addig feltorlódik a többi, jönnek megállás nélkül, nincs pihenő. Én nem tudom, melyik típusú beteg vagyok, mindenesetre odafigyeltek rám, a gerincbe adott érzéstelenítés bár kellemetlen eléggé, nem fájt, viszont minden rezdülésemre reagáltak. A műtőasztalnak az egyik oldalán hiányzott kartámasz, de hogy hason kényelmesen tudjak feküdni, valahogy felkötötték, rögzítették a másik oldalon a kezem. Egy nővér, illetve asszisztens, sapkában, maszkban, alacsony, teltkarcsú, de hihetetlen szép és aggodalommal teli figyelmes, mélykék szemekkel úgy nézett az enyémbe, mikor megkérdezte, hogy most épp hogy vagyok, mintha a fia lettem volna. Lehelyezte a fejét a műtőasztalra, és hosszan nézett belém. Hogy a reakcióm kereste vagy konkrétan engem nem tudom, de biztos lettem benne, hogy így szeretnék távozni majd az élők sorából, egy meleg szempár megértő figyelme mellett. Nem úgy, ahogy később láttam.

A műtét diszkóritmusban, stroboszkópfényben indult, mígnem valaki lekapcsolta a rakoncátlan lámpát, amitől kicsit romantikusabb hangulatú lett a műtő, de tán még a munkát nem zavarta nagyon. Rövid műtét volt, fél óra, aztán kitoltak egy műtőhöz hasonló terembe, ahol az altatóorvos szóval és felügyelet alatt tartott, míg kiment az a minimális bódító hatása, amit a műtét alatt be kellett lélegeztem. Beszélgettünk, de a lámpák itt is önálló életet éltek, se lekapcsolni, se felkapcsolni nem sikerült, hanem a tök sötétből a vakító fényárig és aztán vissza pulzáltak lassú ütemben. Elcsöndesedett a beszélgetésünk, majd amikor már csak hallgatagon ült az orvos, fáradtan nézett maga elé, ebben a hol csökkenő, hol növekvő opálos fényben, úgy éreztem ez nem az élet, hanem egy posztapokaliptikus sci-fi-ben vagyok, nincs remény, kimerült az utolsó segítőkész ember, lemerül az emberiség utolsó akkumulátora, nem lesz oxigén, leáll lassan az utolsó működő űrállomás.

Aztán átkerültem az osztályra, az altatóorvos által előírt két liter oxigént nem kaptam meg, mert folyton lerúgta magát a gumicső, aminek a másik végén én igyekeztem lélegezni, és még rosszalló tekinteteket is kaptam a fiatalka, de rém enervált nővérkétől, hogy mit ficánkolok, miért rángatom ki, de deréktól lefelé béna voltam, amúgy kedvem sem nagyon volt rosszalkodni. Aztán kiderült, hogy egyszerűen csak nem passzolnak egymáshoz a cső meg az oxigénpalack csapja.

Na jó, én ezzel nem bajlódom, mondta a nővérke és otthagyott, így a hagyományos módon szereztem be az oxigént, szerintem azóta megvan a két liter. Három, látszólag aktívan haldokló öreg közé kerültem. A nővérek néha velem is figyelmetlenek voltak, mégis úgy éreztem, én még a társadalom hasznosabb tagjának számíthatok, de ezeket az öregeket már kifejezetten csak nyűgként kezelték. Nem mondom, hogy ne látták volna el a munkájukat, csak minden mozdulatukban ott toporgott az ideges türelmetlenség. Nekem nem tolták le folyadék nélkül a teljesen kiszáradt számon a gyógyszert, az ujjukkal mélyen a torkomba nyomva, egyre hangosabban ismételt „Nyeljen, nyeljen már” utasításokkal, hanem csak letették az üres asztalka közepére, majd kérésre fél óra múlva kaptam egy két decis csapvízzel telt poharat, meg az információt, hogy a folyosón van egy automata, meleg teát ad, ingyen. Annak lehet, aki el tud oda menni. Én nem szoktam rá.

A műtét után pár órával két nővér hozzám semmilyen kérdést, mondatot nem intézve meglazította a kötésemet, közben valami barátnő másik kórházban való új munkahelyéről beszélgettek, úgy tették vissza a gipszet, hogy elcsavarodott, hátracsúszott és egyáltalán nem illeszkedett a lábamra. Amit akkor éreztem igazán kellemetlennek, mikor kb. 10 perc múlva visszatért az élet bele és nyomni kezdett, így muszáj volt magam helyretennem, mert jobban nyomott, mintsem meg tudtam volna várni, hogy bejöjjön valaki.

Nagyon elesett az elaggott test. Lehet, hogy a fájdalomtól, lehet, hogy a fájdalomcsillapítótól, de lázálmok, jajgatás, rémült kiabálás, nyüszítés dúsította az éjszakát, a három öreg háromféleképpen küzdött a traumával, a helyzetével, önmagával. Tudom, hogy gyógyultak épp, de éjjelente jókora vargabetűt tettek a haldoklás felé.

Mindegyiküket kiabálással és idegesen csitították, majdnem azt írtam, kezelték.

A legrosszabb állapotban lévő öregúr, egész éjjel beszélt, félre leginkább, „jóllehet ismert, a 76-os Plútóra a kvadráns negatív hatása” stb. aztán mikor rákiabáltak, hogy fejezze már be tata, nem tud aludni a többi, akkor átváltott olasz nyelvre, onnantól nem értettem még annyit se, mint addig. Reggel egy olasz férfi jött hozzá látogatni, a lánya férje, aki elmondta, hogy az öreg tudományos lap újságírója volt, évekig kiküldetésben élt Olaszországban, a hobbija a csillagászat, de úgy hobbi, hogy megjelent kinn egy könyve olaszul, elismert szaktekintély. Most meg egy kiabáló, nyögdécselő foszló hús. Elesett, letört valami a csípőjéből, műtötték, de összeomlott minden rendszere, a bőre elengedett, akkor vették észre, mikor reggel a fürdetéshez, le akarták húzni a pólót, hogy jön a bőr is. „Ne kiabáljon tata! Nézd meg, befeszül, egyszerűen nem hagyja magát” Aztán „jajj ennek jön le a bőre, ahol megfogtam onnan is a gumikesztyűn maradt”. Talán ezért feszült be, és kiabált nagyon, gondolom én.

A másik öreg hol képben volt, hol álomvilágban, kiborított mindent az asztalán, összevizelte az ágyat, majd elindult meztelenül valamerre, cső az oldalában, a másik vége az ágyhoz rögzítve és én is csak tatázva, kiabálva tudtam megállásra kényszeríteni, rémisztett, hogy tehetetlenül nézem, míg karnyújtásnyira elesik, kitépi a csöveket magából vagy más módon tesz kárt magában. A betoppanó nővérek szintén hangosan és vaskosan káromkodva tették a helyére, az önbecsülését inkább, mint a testét. Talán van valami tudományos ismeret arról, hogy hány decibeles hangjelzés hatol át a lázálmokon.

Végül még aludtam is, de a „jó reggelt” helyett arra ébredtem, hogy „emelje már fel a fejét Tata, hát nem igaz, hogy nem tudja megtartani, forduljon már a hátára, hát hogy vegyek így vért magától? Ne szorítsa a rácsot, miért nem engedi el?”

És ekkor az öregúr kimondta kulcsmondatot:

- Nem kérte.

És igen, ami nekem végig hiányzott a műtét előtt és után, és ezekkel az idősekkel szemben hatványozottan, a minimális figyelem és, hogy elmondják a betegnek, mit, miért csinálnak velük. Talán van némi köze az embernek a saját testéhez, nem sokkal a halál előtt is. Lehet, hogy nem mindenki fogja, de akiben megvan még, ha csak pillanatokra is a személyisége ott benn, azt meg kellene (tudni) szólítani. Nem tudom, hogy ez pénz kérdés-e. Felháborítóan keveset keres egy nővér, de talán az emberség nem a pénzben fogan. Erre gyönyörű példát mutatott a délelőttös nővér. Az öregúr, aki éjszaka szökni próbált megint nekikezdett, ismert koreográfia, bevizelt, huzigálta a kezében a branült, azzal összevérzett mindent, kiborította a teát meg a reggelit, meztelenül felállt, válaszolt Dórikának, aki nem volt jelen, talán már nem is él, ki tudja kije volt régen, majd elindult valamerre. A nővér jól irányzott kérdésekkel, kedves hangon beszélve hozzá, kényszer alkalmazása nélkül irányította vissza az ágyba. Néhány gyakorlott és meglepően hatékony mozdulatokkal cserélte ki a lepedőt az öreg alatt, nem is értettem, hogy történt, holott láttam, pusztán néhány magyarázó szóval, hogy „most erre forduljunk, arra forduljunk, hogy ezt és ezt meg tudjam tenni, kezdem, így ni” stb, kooperációra sikerült késztetni az öreget, majd összepakolt, feltörölte a kiömlött dolgokat. És mivel az ágynak csak az egyik oldalán volt rács, megcserélte az ágyainkat, és az idős úrét egészen a falhoz tolta, rögzítette és ezzel kiabálás és erőszak nélkül pillanatok alatt megoldotta, hogy az öreg ne tudjon megszökni. Látta, átlátta, mi a probléma és keresett, így talált rá megoldást. Még betakargatta a meztelen testet és az öreg ettől teljesen lenyugodva, megjegyezte, hogy maga milyen erős, pedig nagyon vékony és ezzel azt is elmondta, hogy valóban, mind ezek mellett (ami nem szempont, csak érdekesség) a napokban látott nővérek legcsinosabbika tette mindezt. Azt hiszem, ő hiányzik az egészségügyből klónozva, néhány ezer.

A reggeli vizitnél a kissé mosolytalan, de nagyon korrekt doki szabadkozva mondta, hogy a TB a fekvőgipszet támogatja, ő maga viszont a mielőbbi gyógyulást és bár pénzbe kerül egy merevítő, ha bevállalom, hamarabb mozoghatok. Bevállaltam és nemsokára egy gyógytornász lányka feltette a lábszár-merevítőt, megtanított mankózni és hazaengedtek.
Nincs tanulság, illetve de van.

Vigyázzatok magatokra.